Előszó

 Borzasztóan zuhogott az eső, de Keara nem bánta. Mindig a barátjaként tekintett a viharra, bár megmagyarázni már nem tudta volna az okát; édesanyja mindig azt mondogatta, ezzel csak rá akar játszani az alapból fura természetére, hogy a hülyének is leríjon róla, ő bizony egy művészlélek, és mindent szeret ami sötét, elvont. "A tinédzsereket amúgy sem érti senki." Ez az igazságot ugyan meg sem közelítette, de Keara mindig ráhagyta a nőre tudván, hogy feleslegesen próbálná meggyőzni őt bármiről is. Ha valamit, akkor ezt egészen kiskorában megtanulta. 

 Valójában az eső illatát szerette, meg a cseppek kopogását, nyitott vagy csukott ablak mellett, de szigorúan csak tető alatt. Magát a vizet nem szívlelte sőt, csaknem irtózott tőle, de nem is kifejezetten az eső, sokkal inkább a vihar nyűgözte le. Nem tehetett róla, sokszor csak ült az ablakban, nézte ahogy a fák hajladoznak a szél ereje alatt és számolta, hogy mennyi idő telik el egy-egy villámlás és mennydörgés között.

 Most azonban rossz előérzete volt, miközben felöltözött. Legszívesebben otthon maradt volna, és elfeledte volna az egész puccos fogadást, de mégis magára húzta a kiválasztott ruhát. Olyan ritkán látta az apját, hogy minden lehetőséghez kétségbeesetten ragaszkodott, még ha ez azt is jelentette, hogy flancos ruhában és magassarkúban kell végig kamu-mosolyognia egy estét, ahol olyan emberekkel van körülvéve, akiket nem kedvel sőt, mélyen megvet.

  - Keara, igyekezz!

 Már megtanulta, hogy az elegáns nem egyenlő feltétlenül a csinossal. Nem voltak kifejezetten telt idomai, de meglátszott rajta, hogy már nem kislány. Ennek megfelelően olyan ruhát húzott, ami nem követte a derekának a vonalát, a dekoltázsába nem engedett belátást valamint a térde alatt ért véget. Nem volt csinos, de a ruhája többe került, mint amennyit egy hónapban keresett.

 A haját lazán fogta össze a tarkóján, később ki akarta engedni. A tükörbe nézve még letörölte az arcán maradt festékfoltot, majd lement a földszintre. Vastag kabátot és sapkát vett, hosszú lófarkát az anyag alá gyűrte, majd gumicsizmát húzott. Anyja rosszalló tekintetére szemforgatással válaszolt.

 - Nyugi, nálam van a szandálom is - lóbálta meg az említett darabot.

 - Keara, csak a kocsiig megyünk, nem az északi sarkra! Az isten szerelmére, kapj fel egy esernyőt és induljunk!

 Keara nem szólt egy szót sem, csendben engedelmeskedett.

 A fejében ismét megszólalt a vészcsengő, de halkan dudorászni kezdett, hogy elnyomja aggodalmait.

 Lassan összemosódott minden. A rádióból valamelyik régebbi Greenday szám szólt, talán a Basket Case, valamin veszekedtek az édesanyjával, majd hirtelen világosabb lett.

Két fényszóró, pontosan szemben.

 Hirtelen ült fel az ágyban, mintha áramütés érte volna. Annyira igazinak tűnt.

 Hátrasimította az izzadtságtól nedves haját, próbálta kontrollálni a légzését. Nem volt szüksége egy hajnali pánikrohamra. Az ágya mellé készített pohárért nyúlt, óvatosan megfogta, majd ahelyett, hogy belekortyolt volna, az egészet a mellkasára öntötte. Végre nem érezte úgy, hogy meggyullad a bőre. 

 Visszazuhant a párnájára, és összeszorított ajkakkal próbálta elterelni a figyelmét. A baleset több, mint egy hónapja történt, és azóta nem volt éjszaka, hogy ne ezzel álmodott volna. Olyan élénken éltek a fejében a képkockák, hogy minden egyes alkalommal elhitte, hogy újra át kell élnie. Lassan már attól tartott, hogy ez a tragédia sosem fogja magára hagyni.

 Megrázta a fejét, tisztában volt vele, hogy nem fog tudni visszaaludni. Bárcsak tudta volna, mennyi az idő! Az MP3 lejátszójáért nyúlt, és megnyomta a lejátszás gombot, hogy picit elterelje a figyelmét, miután ezredszerre is megfogadta magának ugyanazt a dolgot: "Mindig hallgatok az ösztöneimre!".

 Ha aznap este is felfigyelt volna a belső, bajt jelző csengőre, valószínűleg még mindig látna.